Mester Zsolt - Toldi Zoltán
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
A mátyusi Rózsás-holtág természeti állapotának alapvető
vizsgálata
Holtágaink kialakulása
Mintegy 20
millió évvel ezelőtt kezdtek kialakulni a Kárpát-medencében azok a felszíni
formák, amelyekben a Tisza mai vízgyűjtő területének első nyomai fellelhetők. A
400-500 ezer évvel ezelőtti jégkorszakok, illetve a legutóbbi, néhány tízezer
éve még markánsan jelentkező jégkorszak koptató hatása a durvább
kavicsrétegeket alakították ki, és egy ezzel párhuzamosan, 100 ezer éve kezdődő
folyamatban az alföldi süllyedékbe érkező, medrüket sűrűn változtató folyók
homok-hordalékkúpok, holtágak, morotvák és tavak szövevényes rendszerét
építették ki. Ezek között kanyarogtak a mai tiszai mellékfolyók ősei, pl.:
ős-Körös, ős-Maros és a vizsgálati területünkön az ős-Szamos, ős-Kraszna és az ősi
Túr is. Ezek a huszti Tisza-kapun át alföldre érkező Tiszába torkollottak,
amely pedig százezer éve még Szentesnél ömlött az ős-Dunába. E rövid történeti
leírásból is látható, hogy a folyók medrüket változtatják, ezzel párhuzamosan
hol romboló, hol feltöltő munkát végeznek. A lerakott hordalékok,
hordalékkúpok, hordalékkúp-síkságok finomkavics és homokrétege akár a
százméteres vastagságot is elérheti, jól mutatva ezzel a folyók hosszú idő
alatt végzett hatalmas "munkáját", környezetformáló tevékenységét.
Amikor a Tisza áradása idején kilépett a medréből és szétterült az Alföldön,
folyása lelassult és a víz lerakta hordalékát. A partjain így lapos hátak
keletkeztek, amely mögött a megrekedt a csapadékvíz elmocsarasította a
völgyfenekeket.
A síkság kanyargós
folyói széles sávot jártak be. A folyó közben állandóan támadja, mossa a homorú
partot (törőpart), szemben pedig homokpadokat rak le;
a kanyarulatok mind élesebbé válnak és a folyás irányába eltolódnak,
vándorolnak. A túlfejlődött kanyarulat "nyakát" egy erősebb áradat
áttöri, a folyó új utat talál magának, a kanyarulatból
pedig természetes holtág, morotva alakul ki. Ahol a folyó
az árvíznél kitör, fokot mélyít, ezen keresztül magasabb vízállásnál még sokáig el tudja
látni a környező süllyedékeket vízzel, mocsarakat
alakítva ki. A Tisza-völgy felszínének alakításában az előzőek mellett még a
szél hordaléklerakó munkája is jelentős volt, különösen a pleisztocén
korszakban ülepedett le sok szálló por a Tisza-vidéken, különösen a Nyírségben,
ahol a kiülepedő porból helyenként kialakult löszbuckák is megváltoztatták a
folyó útját.
A Tisza-völgy
gazdasági élete még a XVIII. század végén is jórészt az árvizektől öntözött területeken való gazdálkodáson (állattartás, halászat, pákászat) alapult. A nagyvárosok kialakulásával,
a települések, úthálózatok terjedésével, a gabonatermelés rohamos
növekedésével, a "civilizált" életforma előretörésével azonban egyre
"elviselhetetlenebbé" váltak a folyó nagy áradásai. Például a Tisza
völgyét 1830-ban rendkívüli méretű árvíz borította el, gátak szakadtak,
állatok, növények, emberek pusztultak el. Az áradás méreteire jellemző, hogy a
Tiszától 35 kilométer távolságra lévő karcagi Zádor-híd két pillérét is elmosta
a Tiszából a Mirhó-fokon kitörő ár, és az Alsó-Tiszavidéken 260 ezer hektárnyi
terület került víz alá. Hasonlóan súlyos volt az 1845-ös szegedi árvíz is.
1846-ban megalakult a Tisza-völgyi Társulat, amely megkezdte a Tisza szabályozását. 1846
májusában elkészült Vásárhelyi Pálnak
a Tisza-völgy egységes rendezésére vonatkozó terve. Ezen terv irányelveinek alapján 1846 és 1875
között 102 mederátvágást terveztek, amelyek közül 94 el is készült és
párhuzamosan elkészültek az árvédelmi gátak (magastöltések). A Tiszán és
mellékfolyóin 4200 km összhosszúságban 2800 km összhosszúságú gátrendszer
kialakításával 28 ezer km2 területet mentesítették az árvizektől. Az eredetileg
1214 km hosszúságú Tisza folyó 756 km-re rövidült. A kanyarulatok átvágása helyén mesterséges holtágak maradtak vissza,
melyeket több esetben feltöltöttek, néhány azonban máig fennmaradt,
szerencsésen megtartva valamicskét a régi vízivilágból. (A Tisza-szabályozás
emlékműveit Tiszadobon találjuk: Andrássy-, Széchenyi-, Vásárhelyi emlékművek).
Az ármentesítések könnyebb életfeltételeket teremtettek a Tisza
mentén, azonban a természetvédelem
szempontjából komolyan sérült a
mocsarak, vizes területek lecsapolásával, a rendszeres áradások
megakadályozásával többek között a vízi élőhelyek
száma és kiterjedése is, ami a vízi
élővilág igen nagyfokú területi visszaszorulását vonta maga után.
A vizsgált kis-tó
A holtág Mátyus
községhatárában helyezkedik el, a Kis-tó Projekt III. kötet katasztere alapján:
· Neve:
Mátyusi-Holt-Tisza
· Geok. É.sz.: 48° 17’ 00”
· Geok. K.h.:22° 16’ 10”
· Hossz: 2200
m
· Átlagos
szélesség: 110 m
· Legközelebbi
település Mátyus, 1000 m nyugatra
A holtágakra jellemzően patkó alakú állóvíz; a patkó
nyitott végei észak felé, a jelenlegi élő-Tisza felé néznek. Kialakulását
tekintve természetes eredetű holtág
ezért is értékes a növény és állatvilága: valóságos "szentély"-típusú élőhely.
1. kép A holtág-patkó
keleti ágának partjára érkezve már első
benyomás alapján is
érezni: ez különlegesen szép és értékes terület
1. ábra A Rózsás-holtág a
Szatmári-Tiszaháttal határosan, a Tisza folyó keleti oldalán a
Beregi-síkon helyezkedik el.
Mintegy öt éve,
2000 óta követjük nyomon a Rózsás-holtág természeti állapotát és
állapotváltozásait. Megfigyeléseinket és felméréseinket elsősorban a nyári
vegetációs periódusban végeztük évente egy-két alkalommal, mert ekkor tudtunk
eljutni a területre. 2001-ben végeztünk alaposabb felméréseket a vízen
(vízkémia, algavizsgálatok), ezután a terület áttekintő bejárásaival (a vízen
csónakkal is) a fajlisták gyarapítása történt.
A holtág
elhelyezkedése lehetővé teszi, hogy a Tisza nagyobb áradásai átöblítsék és
fenntartsák benne a megfelelő vízszintet, ugyanis az árvédelmi gáton belül
helyezkedik el: a gát és az élő folyó között. Az élő folyóval való rendszeres
kapcsolattartás nagyon előnyös, ha a vízutánpótlásról
van szó, azonban az élő-Tisza minden áradása hozzájárul a holtág iszappal való feltöltődéséhez. Ez a feltöltődés a
"patkó" nyitott végei felé már nagyon előrehaladott, az itt egyébként
is sűrűbb vízi növényzet leköti az iszapot. Itt az átlagos vízmélység nem éri
el az egy métert, rendkívül vastag az aljzat iszaprétege és a gyökerező
hínárnövények buja dzsungele alkot vegetációt, néhol már nem látszik a szabad
vízfelszín. A középső holtág-részeken a víz mélysége eléri a két métert is, és
itt nagyobb hínármentes, szabad vízfelületek találhatók. A partot egy keskeny, puhafás galériaerdő-sáv veszi körül,
melyet néhol ültetett nyáras részek szakítanak meg. A víz felé közeledve igen
sűrű magaskórós állja utunkat, ami beljebb magassásos, majd a nádas-gyékényest helyettesítő
harmatkásás - tavi kákás - mocsári zsurlós - ágas békabuzogányos vegetációba
megy át. Ez a helyettesítés tulajdonképpen már arra utal, hogy a holtág főként
a széli területeken erősen eutróf,
kezd elmocsarasodni. Befelé tovább
haladva a vizet a legtöbb helyen gyökerezőhínár szegélyezi, és ez több helyen
annyira kiterjed befelé, hogy már az egész meder szélességét elfoglalja.
A holtág széli
részein a vízből itt-ott néhány kiszáradt fa alig kilátszó csonkja áll ki. A
nyugati részen a patkó kanyarulatában a parton telepített nyáraserdő, akácos
található, a parti vegetáció egy kis szakaszon mesterségesen megtisztított,
horgászladikok is vannak kikötve: ez a vízszakasz a környékbeliek horgászhelye.
A holtág állapotváltozásai
Megfigyeléseink
éveiben (1999-2004 között) a Holtág növényzeti képe észrevehető változásokon ment keresztül. Ezek a változások részben
a természetes folyamatokat tükrözik,
de részben jelentős emberi beavatkozások
eredményei. A holtágak, elzárt állóvizek természetes ökológiai sorsa a nyílt
víztükör csökkenése, a feltöltődés illetve az ezzel párhuzamos
vegetációváltások. Ez mélyebb vizek esetében lassabban, sekélyebb vizek
esetében gyorsabban következik be. A folyamat sebessége jól mérhető a víz
mélységének adott helyen történő változásával, de jól megfigyelhető és
lemérhető a vízinövényzet nyíltvízi és parközeli régióinak kiterjedés-változásaival
is.
A
Rózsás-holtágon a feltöltődési folyamat
gyors, ugyanis jelentős mértékű, szabad szemmel is megfigyelhető nyílt víztükör
csökkenés, ami évről-évre folyamatos. A gyökerező hínárnövényzet egyre nagyobb
tömegben burjánzik és a partközeli, magasabb szintezettségbe tartozó növényzet
is évről-évre egyre beljebb húzódik. Bár a folyamat további időrendje
egyértelműen nem állapítható meg, de – mivel a természetes szukcesszió minden
bizonnyal tovább folytatódik – valószínűleg néhány évtized múlva már nem lesz
látható nyílt víztükör a holtág keleti és középső részén, valamint a
"patkó" két végében.
Jelenleg a
nyugati holtágrészen a legmélyebb a víz (helyenként a 2-2,5
méter mélységet is eléri) és a legkevésbé kiterjedt a gyökerező hínárvegetáció.
A feltöltődési folyamat és a növényzet kiterjedésével párhuzamos
nyíltvíz-felület csökkenés valószínűleg itt is hasonló gyorsaságú lenne, mint a
többi részen, azonban ebbe a folyamatba beavatkozik az ember: a horgászok
időnként irtják a gyökerezőhínárt, szabadon tartva ezzel a nyílt víztükröt a
horgászat számára.
A parti régiót
is érinti az emberi behatás: a bokorfüzesek fáit egyes részeken, sajnos, az
utóbbi két évben kivágták. A parti magaskórós és magassásos vegetáció egyes
részeken még közel természetes állapotú, azonban a bolygatott, taposott
helyeken (leginkább a vízhez levezető ösvények mentén és a horgászhelyeken) már
megjelennek a tájidegen és invázív fajok, mint a gyalogakác (Amorpha fruticosa), a süntök (Echinocystis lobata) és a parlagfű (Ambroia artemisiifolia).
A holtág és környezete természetes növényzete,
állatvilága
A növényzet
A parti régió
természetes fás vegetációja fűz-nyár ligeterdő, amely habitusában már nem az
élő-Tiszai parti vegetáció jellegzetességeit mutatja, hanem az alföldi és
dombvidék-peremi lelassult patakokra, lassú folyóvizekre és állóvizekre
jellemző közepes-alacsony, terebélyesebb fehér füzek (Salix alba) és szürke nyárak (Populus
canescens) találhatók itt [1., 2. kép]. A
természetes állapotú vegetációba néhol behatol egy-egy akác (Robinia pseudoacacia) és fehér eper (Morus alba) is. Csak itt-ott található a
cserje és kisebb fa termetű vénic szil (Ulmus
laevis), amely a vízközeli társulásokban rendszeresen előforduló faj.
Ugyanígy ritka, de előfordul a Tisza menti holtágak mellett megjelenő mezei
juhar (Acer campestre) is. A
fűzligetek aljnövényzetét egymással mozaikolva magassásos és magaskórós
növényzet borítja. A parti magaskórósok a vízhez közeledve
fajöszetétel-váltást mutatnak, míg távolabb a kevésbé vízigényes nagy csalán (Urtica dioica), a közönséges bojtorján (Arctium lappa): a vadszőlő (Parthenocissus sp.), a medvetalp (Heracleum sphondylium) és az előzőekben
említett tájidegen fajok találhatók, addig közelebb a vizet kedvelő fajok, mint
a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a réti füzény (Lythrum salicaria), a sédkender (Eupatorium cannabinum), borzas füzike (Epilobium hirsutum) figyelhetők meg.
A közvetlen
vízparttal határos részeken magassásos vegetáció szegélyezi a holtágat, ez
azonban erősen fragmentált, a legtöbb helyen a magaskórós jut le egészen a
vízig vagy a nádas-gyékényest helyettesítő magasvegetáció található közvetlenül a part
mellett. A magassásos nem fajgazdag, a bókoló sás (Carex melanostachya), a borzas sás (Carex hirta), és a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) alkotja. A nádas-gyékényes a leggyakoribb
állóvízi parti társulástípus, azonban a Rózsás-holtágnál nem ez, hanem az ezt
"helyettesítő" sajátságos vízi harmatkásás - mocsári zsurlós - ágas
békabuzogányos - tavi kákás található meg. A vízi harmatkása (Glyceria maxima), a mocsári zsurló (Equisetum palustre ), az ágas békabuzogány (Sparganium erectum) és a tavi káka (Scirpus lacustris) a legtöbb helyen
egymástól elkülönülő, de egymással közvetlenül szomszédos, helyenként egymásba
nyomuló állományokat alkotnak [3. kép]. Ezekben az állományokban (leginkább a
békabuzogányokkal együtt) itt-ott felbukkan a nyílfű (Sagittaria sagittifolia) és a virágkáka (Butomus umbellatus) is.
A víz felé
beljebb haladva a gyökerező hínárnövényzet nagyhínár-fajait találjuk, melynek
legnagyobb tömegét a védett, Európában
visszaszorulóban lévő sulyom (Trapa
natans), a bodros békaszőlő (Potamogeton
crispus) és a gyönyörű szép, védett fehér tündérrózsa (Nymphea alba) adja. Egyes helyeken gyakori és igen sűrű növényzetet
ad a gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum
verticillatum) és elvétve megtalálható még két másik békaszőlő faj: a sűrű
süllőhínár között igen elvétve bukkan fel a felemás levelű békaszőlő (P. gramineus) és a legmélyebb részeken,
néhol látható a hínáros békaszőlő (P.
perfoliatus) is.
A lebegőhínár
mindenütt gyakori fajai közül előfordul a kis békalencse (Lemna minor), amit épp csak elvétve találunk, a békatutajra (Hydrocharis morsus-ranae) azonban
gyakrabban rábukkanhatunk.
A vegetáció
nem mindenhol mutat szép "tankönyvi" szintezettséget, mert a belső
részeken itt-ott már erőteljesen eliszaposodott, feltöltődött: tehát nemcsak a
tószegélyben, hanem akár a holtág közepén is találhatók vízi harmatkása-,
tavikáka-, ágas békabuzogány állományok, "szigetek". Ezen szigetek
által lehatárolt, sekélyvízű kis "mikroélőhelyeken" bukkanhatunk rá a
ritka, víz alatti leveleivel nitrogénpótlás céljából rovarfogó közönséges
rencére (Utricularia vulgaris). Ez is
mutatja a holtág elmocsarasodását, és egybevág a vízkémiai vizsgálataink azon
megállapításával, hogy a
víz eutróf volta ellenére nitrogénben szegény.
Az
állóvizekben gyakori nád alig-alig fordul elő, tulajdonképpen csak a patkó két
végén található kisebb foltban, már szinte a szárazföldön. A mély, iszapos
tóaljzat nem kedvez a nád megtelepedésének, fennmaradásának.
Az
állatvilág
A vízi csigák
közül az éles csiga (Planorbis planorbis),
a tányércsiga (Planorbarius corneus),
az iszapcsiga (Lymnaea stagnalis) és
a mocsári csiga (L. palustris) került
elő.
A vízben gazdag a rovarfauna, a vízinövényzet közötti hálózással,
illetve szabad szemmel történő megfigyeléssel a következő fajok és
állatcsoportok egyedeit és különböző fejlődési stádiumú alakjait sikerült
fellelnünk: hátonúszó poloska (Notonecta
glauca) -lárva, tavi molnárka (Gerris
lacustris) -lárva és imágó, vízifátyolka-lárva, kistermetű kérész lárvabőr,
"kis"- és "nagy"- szitakötő lárvák; „vörös” árvaszúnyog
lárva, szúnyoglárva; „házépítő” tegzeslárva, kistermetű csíkbogár lárvája.
A kifejlett szitakötők közül megfigyeltük a sávos szitakötőt (Agrion splendens) szép légivadászt (Coenagrion puella), a szőrös szitakötőt
(Brachytron hafniense), az óriás
szitakötőt (Anax imperator). Az
említett fajok csak ritkán láthatók, nem tömegesek. Helyenként levéltetvek (nem
azonosított fajok) lepik el a vízi növényzet felszínen úszó leveleit is, pl.: a
sulyom levelét is szívogatják.
A halak fellelt
fajai közül egyeseket mi is beazonosítottunk látott, illetve elpusztult egyedek
útján, néhány fajt a helybéli horgászok közlése után írunk le. Az eddig fellelt
halfajok között minden bizonnyal akad olyan, amely számára a holtág nem optimális
élőhely, de az élő-Tisza áradásaival bejutott és valameddig fenn tudott
maradni. Biztosan előfordul a bodorka (Rutilus
rutilus), a compó (Tinca tinca),
a keszeg (Blicca bjoerkna), és a
szivárványos ökle (Rhodeus sericeus
aureus). Ez utóbbi faj jelenléte a nagyobb testű kagylófajok meglétét is
feltételezi, mivel azokba petézik. Előkerült még vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus),
törpeharcsa (Ictalmus nebulosus) és
csuka (Esox lucius) is.
A holtág nem túl távoli környékén lévő vizes
területekről kerültek elő csíkfajok, ezért feltételezhető, hogy a holtágban is
megtalálhatók, az élőhely megfelelő erre.
A hüllők közül a
"zöld béka" fajkomplex egyedei a leggyakoribbak, a vízinövények
között mindenfelé nagy sokaságban jelen vannak. A zöld béka fajkomplex fajainak
elkülönítése nehéz feladat, de hang alapján jól azonosíthatók. Azok, amelyek
megfigyeléseinkkor hangot hallattak tavibékák (Rana ridibunda) voltak de a másik két zöld béka (kecskebéka és kis
tavibéka) jelenléte is feltételezhető: e téren azonban még további
megfigyelések szükségesek. A vöröshasú unka (Bombina bombina) is előfordul, de csak igen ritkán került a szemünk
elé. Vízi, vízmelléki hüllőfajjal ezidáig nem sikerült találkoznunk – de a
leggyakoribb, "közönséges" fajok minden bizonnyal megtalálhatók a
területen, az élőhely-jelleg ennek megfelel.
A tópart kis
énekesmadarai közül eddig az erdei pintyet (Fringilla
coelebs), a zöldikét (Carduelis
chloris), a széncinegét (Parus major),
a mezei verebet (Passer montanus), a
barázdabillegetőt (Motacilla alba), a
berki tücsökmadarat (Locustella
fluviatilis) sikerült megfigyelni. A rigó termetűek közül a seregélyt (Sturnus vulgaris) figyeltük meg, a
nagyobb termetűek közül is a gyakoribb madarak kerültek a szemünk elé – illetve
ezeket azonosítottuk hang alapján: a balkáni gerle (Streptopelia decaoto), és a vadgerle (Streptopelia turtur) és a szajkó (Garrulus glandarius) gyakori a tóparton. A nagyobb termetű
ragadozómadarak gyakran látható képviselői az egerészölyv (Buteo buteo) és a héja (Accipiter
gentilis), valamint néha felbukkan a barna rétihéja is (Circus aeroginosus). Egy alkalommal egy
pusztai ölyv (Buteo rufinus) párt is
megfigyeltünk, a terület felett köröztek. A tóparti részeken a fehér gólya (Ciconia ciconia) keres táplálékot. A
fekete gólyát (Ciconia nigra) fehér
gólyákkal vegyes csapatban a terület fölött keringeni megfigyeltük, leszállni
azonban még nem. A vízimadarak közül eddig csak a gázló, illetve nagytestű
halevőket találtuk a tavon. Leggyakoribb, szinte mindig látható a szürkegém (Ardea cinerea), kiskócsag (Egretta garzetta) és a vörösgém (Ardea purpurea). A bakcsó (Nycticorax nycticorax) is rendszeresen
megfigyelhető. A nagykócsag (Egretta alba)
is fel-fel bukkan, de előfordulása a területen ritka
Ugyanígy ritka a törpegém (Ixobrychus
minutus) is, eddig egy alkalommal figyeltük meg. Ugyanígy ritkák a
sirályok, de egy-egy alkalommal ezüstsirályt (Larus argentatus) és dankasirályt (L. ridibundus) is láttunk a vízfelületen. A vízimadarak költését a
tavon és környékén nem tapasztaltuk – minden bizonnyal csupán
táplálkozóhelyként használják, illetve a magányos vagy kóborló egyedek időznek
itt hosszabb ideig. Az élőhely-jelleget figyelembe véve talán a törpegém
költése képzelhető el. Az, hogy nincs kiterjedtebb nádas, minden bizonnyal
meghatározza több madárfaj hiányát, pl.: nádiposzáták, nádirigó, szárcsa,
vízityúk, récék... A közvetlen partszéli iszapfelszín hiánya pedig nem kedvez a limicoláknak sem, ezek sem
figyelhetők meg.
A madárvilág minden bizonnyal gazdagabb, mint a
felsorolásunk mutatja, mivel a megfigyeléseink csak egy szűk nyári időtartamra
– általában július végére – korlátozódtak.
Emlősökre a
megfigyeléseink közben nem bukkantunk rá a területen.
A holtág vizének kémiai és biológiai minősítése
Vízkémiai
vizsgálati eredmények és megfigyelések
Módszer:
felszín alól merített minta
Mintavétel
helye: holtág, nyílt víztükör (a vízmélység a mintavételi helyen kb. 1,5 m)
I.
Mintavétel és mérések időpontja: 2001. 07. 07., kb. 12
órakor.
Eredmények:
|
Mért paraméter |
Érték |
Módszer érzékeny-sége |
|
Vízhőfok |
21 °C |
|
|
Oldott oxigéntartalom |
4,8
mg/l |
0,1 |
|
Oxigéntelítettség |
52 % |
|
|
Vezetőképesség |
196 S/cm |
1 |
|
pH |
6,5 |
0,5 |
|
Összes keménység |
11 NK |
3 egység |
|
Ammónium-nitrogén (NH4+) |
nem mutatható ki |
0,2 |
|
Nitrit-nitrogén (NO2-) |
nem mutatható ki |
0,2 |
|
Nitrát-nitrogén (NO3-) |
nem mutatható ki |
1-5 között |
|
Foszfáttartalom (PO43-) |
0,3
mg/l |
0,1 |
|
Klorid (Cl-) |
6 mg/l |
0,1 |
1. táblázat
II.
Mintavétel és mérések időpontja: 2002. 07. 12., kb. 12
órakor
Eredmények:
|
Mért paraméter |
Érték |
Módszer érzékeny-sége |
|
Vízhőfok |
23 °C |
|
|
Oldott oxigéntartalom |
5,4
mg/l |
0,1 |
|
Oxigéntelítettség |
61 % |
|
|
Vezetőképesség |
219 S/cm |
1 |
|
pH |
7,0 |
0,5 |
|
Összes keménység |
14 NK |
3 egység |
|
Ammónium-nitrogén (NH4+) |
nem mutatható ki |
0,2 |
|
Nitrit-nitrogén (NO2-) |
nem mutatható ki |
0,2 |
|
Nitrát-nitrogén (NO3-) |
nem mutatható ki |
1-5 között |
|
Foszfáttartalom (PO43-) |
0,2
mg/l |
0,1 |
|
Klorid (Cl-) |
8,5
mg/l |
0,1 |
2. táblázat
Vízinövényzet közötti planktonhálózással fellelt
algafajok és egyéb vízi parányszervezetek
A planktonháló
tartalmát mikroszkópi tárgylemezre téve terepi mikroszkóppal a helyszínen
vizsgáltuk. Főként a "mindenhol gyakori" és enyhén eutróf vizekre
jellemző fajokat, élőlénycsoportokat találtunk. Kékmoszatok: Oscillatoria sp. Sárgamoszatok: Dinobryon sp. Kovamoszatok: Navicula radiosa, Synedra ulna, Diatoma
vulgare, Closterium aerosum, Cymbella sp. Zöldmoszatok: Eudorina elegans, Ankistrodesmus sp., Ulothrix sp. Egysejtűek, csillósok: Stentor sp.,
Vorticella sp. Kerekesférgek: Conochilus
hippocrepis.
Értékelés
A vízkémiai
paraméterek [1., 2. táblázat] alapján a víz a vizsgált időszakban
szervetlen tápanyagban szegény, "tiszta" víznek mondható: alacsony
vezetőképesség értékeket mértünk, a nitrogénformák a kimutathatósági határ
alatt vannak. Feltételezhető, hogy a nitrogént a vízinövények és
fotoszintetizáló algák folyamatosan kivonják a vízből, miközben túlságosan nagy
tömegben nem szaporodnak el – így nitrogénegyensúly áll fenn. Az
oxigéntelítettség a folyamatos napsütés ellenére sem magas, ez is arra utal,
hogy az oxigéntermelő mikroszervezetek (leginkább az algák) nem találhatók a vízben nagy tömegben. (Ezt alátámasztja az is, hogy
planktonhálózással sem találtunk nagy algatömeget.) Mindemellett azt is
figyelembe kell venni, hogy a túlburjánzó gyökerezőhínár a fényigényes algák
elől elfedheti az intenzív fotoszintézishez szükséges optimális fényerőt, tehát
kiemelten fényigényes algák nincsenek nagy egyed- és fajszámban, illetve az
algák egy része mintegy "rejtve marad" az oxigéntermelés
szempontjából. Ugyancsak csökkentheti az algák (és a többi oxigéntermelő
szervezet, hínárnövények) oxigéntermelését a nyári melegben túlságosan
felhevülő vízfelszín is, mert a túl nagy meleg már kedvezőtlenül hat az
anyagcsere-folyamatokra: a hínáros legfelső vízrétegében 42 C-os vízhőfokot is mértünk
[4. kép].
A hínárnövények
elburjánzása és a viszonylag magas foszfáttartalom (ami valószínűleg a
lerakódott iszapból és a felhalmozódott, elhalt növényi anyagból szabadul fel)
azonban arra utal, hogy a víz mégiscsak eutróf: az ökoszisztéma belső dianamikájából adódó, fennálló
nitrát- és foszfát-egyensúly külső hatásokra esetleg felborulhat. Ezt
fontos lehet figyelembe venni esetleges emberi
beavatkozások, akár természetvédelmi célú beavatkozások tervezésekor is.
Például nagyobb mérvű, a szabad vízfelület visszaállítását célzó
"hínárirtó" beavatkozás visszájára is fordulhat: a megmaradt, kevés
számú vízinövény nem tudja kivonni kellő mértékben a nitrogént és foszfort,
ettől túlszaporodhatnak egyes jelenlévő algafajok és az eddig "rejtett"
eutrófia akár vízvirágzásba is átcsaphat...
Felhasznált irodalom
1. Nagy. I.: Tisza-menti Kerékpártúra Kalauz. Árvízvédelmi töltésen
Szegedtől Tokajig. Aqua Kiadó, Budapest
2. Simon T. (szerk.): Baktérium-, alga-, gomba-, zuzmó- és mohahatározó. Tankönyvkiadó, Budapest 1991
3. Simon T.: A magyarországi edényes flóra határozója, harasztok-virágos növények. Nemzeti Tankönykiadó, Budapest, 2000
4. Halak, kétéltűek, hüllők. CD-ROM. Kossuth Kiadó Rt. és COM-COM Bt., Budapest
5. Péchy T. - Haraszthy L.: Magyarország kétéltűi és hüllői. MME, Budapest, 1997
6. H. Heinzel - R. Fitter - J Parslow: Európa madarai. Hungarian Edition Panem Könyvkiadó KFT, 2000
7. Moszatok (Algae), ábragyűjtemény-jegyzet. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Növénytani Tanszék, 1982.
8. Lovas B.: Édesvízi parányok 1,2. Búvár zsebkönyvek, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest.
9. Krolopp E. - Lexa K.: Csigák, kagylók. Búvár zsebkönyvek, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest.
További képek a tóról
2. kép A holtágat puhafás
ligeterdő-szegély veszi körül
3. kép A vízinövényekkel
benőtt részeken jól megfigyelhető a víztől
a part felé haladó, emelkedő szintmagaságú szukcessziósor
4. kép Sulyom- (az előtérben) és
békaszőlő-hínár. Az erőteljesen benövényesedett,
sötét vizfelszín extrém magas hőmérsékletre hevül fel a nyári napokon
5. kép A holtág-
"névadó" növénye: a fehér tündérrózsa 6. kép
A holtágban a zöld békák gyakoriak
Szerzők
Mester Zsolt: a hatvani Bajza József Gimnázium és Szakközépiskola biológia-kémia,
környezetvédelem szakos tanára.
Toldi Zoltán:
a vásárosnaményi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium biológia-kémia szakos tanára.